A nagy pillanat - Helsinki
Wazemaki, 2018.08.08.

Bizonyára a legtöbben ismeritek a sokszor hallott történetet, amit elmesélek, mikor felteszik a kérdést: "Honnan jött a túra ötlete?"

Szóval a történetben szerepel egy régi jóbarát, aki Helsinkiben él, és invitált magukhoz. Poénból pedig valaki hozzáfűzte, hogy Trabival menjünk. És itt indult el a túra sztorija.

Na de ki ez a Helsinkiben élő, titokzatos barát?

Hatalmas izgalommal érkeztünk meg a kikötőbe Tallinnban. Valójában egy órával hamarabb is álltunk be, mert féltünk, hogy nem találjuk a helyünket és elkavarodunk, vagy akár le is maradunk a kompról. Biztos, ami biztos, hamarabb mentünk, persze ilyenkor egyből minden stimmel, és gyorsan meg is találtuk a sávunkat. Szerencse volt, hogy a sávok mellett egy külön kialakított részen le lehetett parkolni, és ott is hagyhattuk a kocsikat - persze csak a tengerpartig mentünk, ahol lőttünk pár impozáns képet... :)

A kikötőben, Tallinn-banA kikötőben, Tallinn-ban

A sorban - milyen kicsi a világ - még össze is futottunk egy magyar családdal, elmeséltük a történetünket, beszélgettünk kicsit, majd jó utat kívántak.

Trabantjainkkal a komp hatodik emeletén foglaltunk helyet; egy hatalmas rámpa segítségével jutottunk fel odáig. Ja, egyébként csupán tíz emeletes volt ez a kicsi hajó, ebből az alsó hét emeleten a járművek utaztak, a maradékon pedig bárok, éttermek, üzletek és a legdrágább márkákat képsivelő szalonok (Gucci, Dior, D&G) üzemeltek, sőt még egy kaszinó és egy szupermarket is helyet kapott. Jó-jó, nyilván nem a legolcsóbbak, de azért érdekesnek érdekes volt. Idő közben élőztünk is egyet, hogy ne unatkozzatok ti sem, amíg a trackereink a komp gyomrában kétségbeesetten épp nem működtek. Szóval félelmetes volt az egész, na.

A komp gyomrábanA komp gyomrában

Csak úgy elrepült az a röpke két óra, ami után végül megszólalt a robothang, miszerint mindenki rohanjon a kocsijához, mert mindjárt kikötünk.

Heves szívveréssel gurultunk le a kígyózó sorral a drágaság földjére, a nyugati városba, Skandináviába, Helsinkibe.

Lent a kikötő melletti parkolóban már várt a régi barát, Ágoston, aki miatt tulajdonképpen ez a túra elindult. A sokat emlegetett debreceni találkozást leszámítva már csaknem 15 éve nem láttuk egymást: az általános iskolai ballagásunk óta egész más helyekre sodort minket az élet. A fogadóbizottságot erősítette még Zoli, egy finnországi magyarokat összefogó srác, aki egyébként úgy ismerte Helsinkit, mint a saját tenyerét.

Persze ezzel még nem ért véget a megérkezésünk, ugyanis egy közeli parkolóban a helyi Wartburgosok egy kisebb csoportja várt minket: Jani és Iivari már kissé régóta várakoztak a megbeszélt helyszínen. A parkolóba érve megpillantottunk egy valóban patika állapotú, sárga színű, eredeti fényében tundoklő Wartburg Deluxe-ot és egy szép, piros Touristot. Igazi finn Wartburg delegáció várt minket. Szinte az első pillanattól fogva éreztük azt a baráti vendégszeretetet, kedvességet, amit közvetítettek felénk, hihetetlenü jó érzés ez. Tudni kell azt is, hogy mi már a túra kezdetétől leveleztünk a finn kis csapattal, hiszen folyamatosan figyelték merre járunk, mikor érkezünk. Alig az elindulás után jelezték ugyanis, hogy feltétlen várnak minket Helsinkiben és szeretnék, ha találkoznánk. Már ez is nagy dolog volt, és nagy megtiszteltetésnek éreztük.

Éjszaka, a finn Wartburg- delegációvalÉjszaka, a finn Wartburg- delegációval

Megtudtuk, hogy maguk között már helyet is intéztek nekünk éjszakára, de akkor még nem sejtettük, hogy milyen különleges is az a szálláshely, ahol a következő két éjszakát töltöttük. Iivari szülei ugyanis felajánlották nekünk, hogy náluk megszállhatunk. El is indultunk lassacskán a kis karavánnal valahová a város szívébe. Kisvártatva az erdős részből egy tisztása érkeztünk.

Igen, az jön, amire gondoltok. Egy elvarázsolt, kis mesebeli mézeskalács házikóhoz érkeztünk. Leírhatatlan az a látvány, ami fogadott. Belépve a házikóba csak tovább fokozódott az ámulatunk, és nem tudtuk elhinni, hogy ilyen létezik. Olyan volt minden, mintha rajzolták volna. Iivari szülei ismeretlenül is teljes egészében ránk bízták az otthonukat. A berendezéseken, apró csecsebecséken, fura, érdekes és nem mindennapi gyűjteményeken keresztül megismertük a ház épp távol nyaraló lakóit. Megkértek minket arra, hogy a nyilvánosságnak ne készítsünk fotókat, videókat semmiről. Abszolút megértettük őket, hiszen ettől volt varázsa a helynek, és a meghittségét, melegséget, különlegességét szerették volna maguknak megőrizni. Annyira, de annyira jó érzés volt ilyet tapasztalni, hogy ez örökre meghatározó emléke marad az életünknek. Ez a gesztus valamilyen szinten nyomot hagyott mindnyájunkban, megváltoztatva az egész élethez való hozzáállásunkat. Sohasem fogjuk elfelejteni az itt eltöltött időt.

Az udvarról azért felteszünk egy képet...Az udvarról azért felteszünk egy képet...


Másnap több program is várt minket. Első körben, amíg Ágostonék dolgoztak, gondoltuk megnézzük a várost - segítségünkre volt ebben Zoli, aki korábban naná, hogy idegenvezető is volt egy kicsit. Jól jártunk vele, príma kis bemutatót kaptunk és mondhatom, hogy barátságot kötöttünk, így remélhetőleg nem utoljára találkoztunk.

Délután öt óra körül már Hanna és Ágoston várt minket egy finom kései "ebédre", jó volt velük beszélgetni, végre Hannát is megismertük. Ágostonnal felidéztük az évtizedes emlékeket, meséltünk picit magunkról és a túráról. Kérdeztük őket az itteni életről is, és rengeteg érdekes dolgot tudtunk meg. Hihetetlen, hogy kultúrában, szokásokban, hozzáállásban mennyire másak itt az emberek, mekkora a kontraszt Magyarország és Finnország között. Még egy rövid séta is belefért velük a város egyik legszebb partján.

Hannával és ÁgostonnalHannával és Ágostonnal

Sajnos rövid volt az idő, mert mennünk kellett tovább a Magyar Keddre, ahol Zoli szervezésével vettünk részt a kerekasztal beszélgetésben. Innen is sietnünk kellett, hiszen Wartburgos szállásadóink már beizzították a szaunát is, és finom vacsorával vártak minket. A házhoz visszaérkezve a teljes csapat, családostól, gyerkőcöstől fogadott minket a kertben.

Jani kisfiának pedig otthonról hoztunk egy apró ajándékot. Egy debreceni kissrác, aki nagy Trabant-rajongó, az induló bulin ránk bízta játék Trabiját, hogy hozzuk el a túrára és adjuk át egy másik gyereknek, aki örülne neki. Így is lett. Jani kisfia egész este szorította a kisautót, le sem tette a kezéből. Evelinéknek is adtunk a finom TraBeerből, elmeséltük mitől is olyan különleges ez a kézműves sör és, hogy a címkéjét Peti tervezte. A csere-bere, ajándékozás után jól esett a hangulatos szaunázás, lányok-fiuk külön kis csapatban. Ki van ez találva, kérem. Közben jól megéhezett a társaság a friss, üdítő tonhal salátára, amit Iivari maga készített, mennyei volt. Azóta is emlegetjük, hogy csinálunk még mi is az út során.

Természetesen másnap sem volt könnyű az elindulás, a ház hangulata visszafogott minket, és persze a kötelezőnek mondható munka sem maradt el: vágás, cikkírás, satöbbi.

A következő úticél pedig Kuru volt...

Kapcsolódó vlog-rész

Galéria

Több bejegyzés