Nehéz szavakba önteni azt a hihetetlen látványt, ami Norvégia gyönyörű tájain átautózva teljesen elkápráztatott minket. Visszavonhatatlanul beleszerettünk. Persze nem volt mindig zökkenőmentes a trabantozás...Kiemelt partnerünkPersze nem volt mindig zökkenőmentes a trabantozás, akadtak váratlan helyzetek, de egymást segítve igyekeztünk legjobb tudásunk szerint megoldani a problémákat. Alig 20 km-re a lofoteni szállásunktól egy híd közepén, éjjel kettőkor BoDoBács váratlanul defektet kapott. (Mondjuk az mindig váratlan.) Semmi pánik, végre hasznát vehetjük a pótkerekeknek -gondoltuk. Pikk-pakk, emelő elő - persze nem a gyári, hiszen a hidraulikus gyorsabb és kényelmesebb. Na itt jött az első hibapont: egy rejtett apró rohadás a küszöb végén megtette a dolgát, és egy kicsi, vészjósló reccsenést követően sajnos szegény megpakolt Trabant bal küszöbje egyszercsak beszakadt az emelési ponton. Persze ez kiküszöbölhető lett volna, ha az emelő és a Trabi közé teszünk egy deszkát, vagy kipakolunk az autóból, vagy a gyári emelőt használjuk, de nyilván később mindig okosabb az ember. Persze itt már a gyárit sem tudtuk bedugni a helyére.

Szóval ott álltunk a híd kellős közepén egy megrogyott Trabival, miközben lassan-lassan, hajnali kettőkor már a nap határozott fényét lehetett látni a horizonton. Próbáltuk értékelni az első norvég hajnalunk elképesztő látványát, de valahogy mégsem így képzeltük el ezt az élményt.

Kilátásunk a kerékcsere helyszínéről

Tanakodásunk közepette a semmiből tűnt elő egy autó, két fiatal norvég srác jött a híd felé. Persze megálltak, mi előadtuk a problémánkat, és kérdeztük, esetleg van-e náluk valami masszívabb, nagyobb tárgy, ami BoDoBács kitámasztására szolgálhat. Mi persze valamiféle deszkára, faékre, vagy hasonló alkalmatosságra gondoltunk, de a srácok érdekes megoldással rukkoltak elő: Két nagy műanyag szerszámosládát hoztak, a lehető legalkalmatlanabb dolgokat, ami itt célra vezethetett. Persze ők jó ötletnek tartották, és vonakodásunk ellenére be is tették a küszöb alá. Az első tizenöt másodpercet meglepően jól bírták a műanyagok. Utána természetesen ripityára törtek, esélyünk nem volt még csak meglazítani sem az anyákat. Rendben, hát nem olyan nehéz, emeljük meg, aztán majd lesz valami. Persze már jóeőtte emelgettünk hátul Trabantot, és tudtuk jól, hogyan is megy egy hasonló művelet, és azt is, hogy önmagában nem egy nagy kunszt kézzel megemelni a Trabi hátsó felét. Ekkor viszont teli volt pakolva a csomagtartó és a hátsó ülés, nyilván semmi kedvünk nem volt kipakolni, és nem csak rövid időre kellett megfogni a kerékívet. Két segítőnk úgy döntött, hogy mégis megpróbálja, és valahogy ki-mit-ért, küszöböt, kerékívet - megemelték a kocsit. Maki és Peti egy forma1-es kerékcserét megszégyenítő sebességgel vették le a régit, és rakták fel a pótkereket. A norvég srácok nem engedték kifizetni a megsemmisült szerszámosládákat, így járt is nekik a TraBeer!

Híd, emelkedő, vészjelző kint

Már fáradt volt a csapat, alig vártuk, hogy kinyújtóztathassuk a végtagjainkat. Nem hiába vártunk, hiszen egy kedves hegyvidéki házikóhoz érkeztünk, pazar tengerre néző kilátással. Otthonos ház, mindennel felszerelt konyhával, beépített tetőtérrel, kandallóval és meleg pokrócokkal, hogy ne fázzunk a hűvös, északi estéken. A legjobb általunk foglalt hely volt az addigi túra során, amit találtunk. Ide még vissza kell térnünk, ezt eldöntöttük. Következő nap felkerekedtünk, hogy kicsit körbejárjuk a környéket, lementünk a kikötőbe, megmártottuk a lábunkat a tengerben és egészen közelről csodálhattunk meg egy, a mólónál igyekvő medúzát is. Erősen hajtott a vágy minket, hogy csobbanjunk a hűs tengerben, kerestünk is kijelölt strandot, de nem igazán találtunk a közelben. Rövidesen fel is adtuk, mert már nagyon éhesek lettünk, és még idő kellett a vacsinak is, hogy megfőzzük.

Naplemente, vacsora, nyugalom

Megérte várni! Kiültünk a teraszra és a vörösen izzó naplementében, a jó levegőn végre főtt ételt majszolva, együtt, minden egyéb teendőt kizárva, totális lelki békességben megvacsoráztunk. Ilyen jól már régen esett az étel.
Kitaláltuk, hogy el kéne menni kirándulni a hegyekbe másnap, még a videóvágások, egyéb melós dolgok előtt. Peti nagyon, de nagyon vágyott valami magas, sziklás, mászós hegyre, ahonnan szuper a kilátás.

Sajnos reggelre hideg, borús időre ébredtünk, és az eső egészen a tovabbindulásunkig szinte szünet nélkül esett. Szegény Peti vigasztalhatatlan volt. Egészen addig, amíg már Moskenes felé a komphoz igyekezve le nem késtük a kinézett járatot, így már hiába való volt sietni és megálltunk útközben egy olyan tengerparti kempingnél, ahol a parton bugyogva szökött fel a homokból a tengervíz, ahol Janka a kb. 2-5 fokos vízbe vidáman sétált be, és ahol végre Petinek is meglett az öröme, mert egy szép, büszke és magas hegyet is találtunk. A hegyoldalban zuhogott a vízesés, és mi mellette kaptattunk felfelé a magasba, hogy fentről újra és újra szerelembe essünk abba a csodás tájba, amiért annyit utaztunk.
A következő komp, amire végül felszálltunk fél nyolckor indult Moskenesből. Előtte még volt bőven időnk, hogy megkávézzunk és még egy kis helyi különlegességet is megkóstoltunk. A füstölt bálnahús egészen finom volt.

Később már nem volt őszinte a mosolyunk. A tallini kompnak a negyede volt az a ladik, amire most felszálltunk. Ezt meg is éreztük.... Ahogy leültünk, első körben hányós zacskot osztottak, és közölték, hogy valószínűleg három helyett négyórás útnak nézünk elébe. Hmm, biztató.

A viharban a vízen úgy ringott a hajó, és úgy dobálta a fenekét a hullám, hogy a legendás "Ciklon" nevű hullámvasút elbújhatott mellette. Rajtam kívül mindenki tengeri beteg lett. A csapatból szerencsére senki nem hányt, ellenben mindenki más a kompon igen. A négy órás út közepe felé kifigyeltük, hogy a velünk utazó kamionosok okosan a komp végébe és közép tájon ültek, ahol kevésbé volt érezhető az emelyítő hullámzás. Mi is követtük a példájukat, mondván ők biztosan tapasztaltabbak, és így már elviselhetőbb volt az utazás.

Következő célpontunk pedig Svédország közepe volt, de az már egy új bejegyzést érdemel... :)